HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Mailly Le Camp

2007.09.22. 11:52 szerkesztő

Ez a következő tábor Mailly Le Camp volt. Azt hiszem, sikerült a leghírhedtebb amerikai fogolytáborba kerülnünk, ahol rajtunk (kb. 80 ezer magyaron) a legszégyenletesebb elbánásokat próbálták ki.

Az elhelyezés kb. 10 személyes sátrakban történt, széna-szalma nélkül, a csupasz és kemény földön. Először még nem tűnt keménynek, csak ahogy múlt az idő... Valahogy úgy, mint a cipelt súly. Először csak 10 kiló, de egy kilométer után már harmincnak tűnik. Tanácsos volt hason vagy hanyatt feküdni, mert az oldalfekvéstől a csípőcsontok begyulladtak és befeketedtek.

Hogy minek köszönhettük ezt a kitüntető elbánást? Azt rebesgették, hogy a táborparancsnok Mc. Nil kapitány testvérét — aki Magyarország lakosságát bombázta — repülőgépével lelőtték, és a csendőrök agyonlőtték. Hogy mindez igaz volt-e? Nem tudom.

Azt viszont már tudom, hogy nem én vagyok az első, aki ennek a tábornak a körülményeiről megírta a tapasztalatait. Ezeket néhány új adattal szeretném gyarapítani magam is. Az előzőekben vázoltam már némileg az általános helyzetet. Mivel ez a Mailly Le Camp a leghosszabb tartózkodási helyünk volt, ezért az itt tapasztaltak már a bizonyossággal érnek fel. A nyugat felé visszavonulók a szovjet elől menekültek, abban a hiedelemben, hogy ott majd emberségesebb és gazdagabb ellátásban, jobb bánásmódban lesz részük. Valamennyiüknek végzetesen csalódniuk kellett. A szovjet fogságból hazatértek beszámolói szerint a foglyok még Szibériában is legalább olyan ellátást és bánásmódot kaptak, mint a lakosság, vagy talán még annál is többet. Nem kellett a fagyos földön feküdniük, fabarakkokban laktak, és még fűthettek is maguknak, ha szedtek elegendő anyagot; amit engedtek szedni.

Csalódást okozott az amerikai átlagkatonák értelmi színvonala is. Az amerikai hadseregben legalább annyi írástudatlan volt, mint az oroszoknál, de lehet, hogy több. Az oroszok legalább tudták, hogy Magyarország létezik, és hol van. Saját fülemmel hallottam a szállításunk alkalmával, amikor a vagonunk mellett egy magyarul beszélő amerikai hadnagy (magyar szülei lehettek) azt mondta egy szintén magyar származású amerikainak egy franciaországi állomáson, hogy a következő megálló már Szolnok lesz...

Mikor hazatértem a hadifogságból, feleségem amerikai rokonai karácsonyi vacsorára vártak Amerikába. A frissen szerzett élmények hatása alatt azt válaszoltam, hogy inkább megyek Szibériába prémvadásznak, mint oda!

Ha az igazi éhezést szeretném érzékletesen ábrázolni, akkor azt a vizsla egymásra figyelést kell felidézzem, amellyel a táborlakók azt figyelték, ki hányszor megy a latrinára. Mert aki nem kéthetenként, hanem hetenként tisztelte meg a nevezetes intézményt, az valahonnan lopta az ennivalót.

Ifjúkoromban azt hittem, hogy el tudom képzelni, milyen az éhezés. Tévedtem. Azt csak akkor lehet elképzelni, amikor átéli az ember. El nem tudtam volna képzelni, hogy egy apa ellopja a fia levesét!

Éhezés, sózott hal okozta pokoli szomjúság... Egyre csak azon töprengek, hogy miért épp a világ leggazdagabb nációjától kellett nekem mindezeket elviselni?

A reggelink egyformán és hónapokon keresztül félliternyi tea vagy feketekávé, mindkettő cukor nélkül. A feketekávé volt a jobb, mert ha jól megmerítették a kanalat, akkor akadt benne zacc is, amit egész délelőtt rághatott az ember, s ettől az az érzése támadhatott, hogy eszik valamit. Mellékhatásként viszont kikészítette a szívet, s emiatt nem egy haláleset is történt.

Az ebédről annyit, hogy nálunk az még tízórainak is szegényes lenne. Bocsánat, nem szegényes, hanem botrányos. Egy példa: egy dió nagyságu hagyma és egy ugyanekkora darab csokoládé. Ezt nem kell tovább ragozni. Ezek után a nappalok azzal teltek, hogy a sátorban hanyatt fekve különböző ételeket főztünk képzeletben... Ünnepnek számított, amikor a csokoládé mellé adtak valami neszkávét. Ezt egy konzervdobozban vízzel felhigítottuk, s egy fából faragott keverővel, kézzel sodorva habossá tettük és megettük. Ettől megint olyan érzésünk támadt, mintha ettünk volna valamit.

Azt hiszem, fölösleges folytatni. Egy évig ez a helyzet nem változott. Még azután sem, amikor a Vöröskereszt küldöttei kiszálltak, és vizsgálatot tartottak a foglyok egészségügyi állapotáról. Mezítelenül felvonultunk libasorban, és a vöröskeresztes orvos vagy orvosnő belecsípett a seggünkbe, és ebből szűrte le a véleményét. Aztán semmi nem változott. Ezután sem lett több a napi kalóriamennyiség, maradt a létminimum, illetve a halál előtti állapot. Egy hónap múlva már magam sem voltam több, mint 35 kiló, lábam a csizmában lötyögött, azt hittem, hogy nemsokára elveszítem.

Sok ismerőssel találkoztam a táborban, többek között Matthia Károly századossal, aki az Akadémián olasztanárom volt, emellett karmester, zenekarvezető. Az Akadémia énekkarát szervezte, amely abban az időben a kívánsághangversenyek háttérdíszletét képezte. Sehogyan sem tudtam kidobatni onnan magamat, pedig máig azt állítják, akik ismernek, hogy botfülem van. Úgy látszik, hogy csak tömegben tudok énekelni, és zongorakísérettel, talán ezért nem akart kidobni.

Dr. Matthia Károly százados
Matthia századosról igen kellemes emlékeim maradtak. Az olasz nyelvet összesen öt hallgatónak tanította. Az Akadémián hivatalosan a német nyelvet kellett tanulni, s ehhez még valamelyik szomszéd ország nyelvét. llyen volt tehát az orosz, a szlovák, a román. Aki viszont tudott németül, az választhatott egy másik nyugati nyelvet.

Hogy ki tud németül, azt viszont a német professzor döntötte el úgy, hogy az akadémikussal németül kezdett beszélgetni, és arra német választ várt. Csak hogy mi kifigyeltük, hogy mindig azonos szöveget mond, amire majdnem mindig ugyanaz a válasz. Ezért nem volt mást tenni, mint ezt a választ besulykolni és gyorsan, folyamatosan elmondani.

Így ügyeskedtem ki, hogy olasz nyelvre mehessek. A középiskolában ugyanis olaszt tanultam, és abból is érettségiztem. Akkor még olyan jól beszéltem, hogy amikor az olasz király és császár Vittorio Emmanuele Magyarországra látogatott feleségével, Ciano gróffal és kíséretével, akkor a székesfehérvári állomáson én voltam a kiválasztott cserkész, aki olaszul köszöntötte őket.

Matthia tanár úrral ezért igen jó kapcsolat alakult ki. A táborban is sokat beszélgettünk sétáink közben.

Ott volt fogságban a Martini zenekari együttes is. Hogy miért ide kerültek, és egyáltalán katonák és tisztek voltak-e, azt nem tudom. De igen nagy sikerük volt, mert az amerikaiak még Svájcba is elvitték őket mint saját zenekarukat szórakoztatás céljából.

2 komment

Címkék: a felvidéken át

A bejegyzés trackback címe:

http://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr92173013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kara kán · http://karakan.blog.hu 2010.02.07. 23:18:32

Ezt írta Sebő Ödön:
"A szovjet fogságból hazatértek beszámolói szerint a foglyok még Szibériában is legalább olyan ellátást és bánásmódot kaptak, mint a lakosság, vagy talán még annál is többet. Nem kellett a fagyos földön feküdniük, fabarakkokban laktak, és még fűthettek is maguknak, ha szedtek elegendő anyagot; amit engedtek szedni. "
Szerintem ez a visszaemlékezés még a Kádár-korszak bélyegét viseli magán.
A szerző rossz élményei ellenére a német hadifogság kegyetlenebb volt, mint a nyugati. Pl. a Sztálingrádnál fogságba esett 91.000 (kilencvenegy ezer) német katona közül csak évek múltán 6.000 (hat ezer) katona tért haza.

Kara kán · http://karakan.blog.hu 2010.02.07. 23:19:19

...szovjet hadifogság volt kegyetlenebb...