De sajnos, semmi se tart örökké, s különösen igaz ez a jó életre. Nemsokára visszakerültem a régi sátramba, méghozzá a legnagyobb tél idején, amikor a mínusz 16 fok hideg centiméteres dért varázsolt a fejünk felett lévő sátorlapra, nem beszélve a papírból készült jéghideg derékaljról...

Kora tavasszal csinálták meg a hős amerikaiak azt a viccet, hogy felsorakoztattak bennünket azzal, hogy bevagonírozunk, és megyünk haza. A bevagonírozás megtörtént, mindenki nekiesett a több napra kiosztott katonai élelemadagoknak. A szerencsésebbek és bizalmatlanabbak csak kb. kétnapi adagot ettek meg. Azért mondom, hogy szerencsésebbek, mert végül is ők jártak jól. Rövidesen leszállítottak bennünket a vagonokból, a kiosztott élelmiszeradagokat géppisztoly-fenyegés kíséretében lerakatták velünk, majd leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Azután vissza a sátrakba, most már a csupasz földre feküdve, mert még a papír derékaljakat is elvették és elégették. Tiszti tábor ide, tiszti tábor oda, olyan huszár őrmesteri káromkodás vett erőt rajtunk, hogy magunk is elcsodálkoztunk, hogy honnan jutott ennyi zaftos kifejezés az eszünkbe.

Kora tavasszal aztán valóban bevagoníroztak bennünket, és a szerelvény megindult hazafelé. Mindenki jósolgatott, s azon töprenkedett, hogy vajon lehet-e hinni azoknak a francia kommunistáknak, akik egypárszor bejöttek a táborunkba, s arról győzködtek bennünket, hogy reánk szüksége lesz a pártnak, nyugodtan menjünk csak haza. Én azt mondtam bajtársaimnak, hogy részemről mindenképpen hazamegyek, mert személyesen akarom látni a helyzetet, és különben sem fog hazánkban a kommunizmus tovább tartani öt évnél. Erre aztán majdnem meglincseltek. Az egész vagon felzúdult, hogy egy ilyen értelmes tiszt, aki évfolyamában a kettőszázötvenkét felavatott közül kettes rangszámmal került ki, hogy lehet ilyen hülye.

Bár csak öt évig tartott volna.