HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Grafenwöhr bombázása

2007.09.21. 12:18 szerkesztő

Korán reggel keltem, és azokkal, akik szintén komolyan vették a röpcédula intelmét, kivonultunk a mintegy három kilométerre húzódó erdő szélére. Innen jól láthattuk a várost, és szükség esetén el is rejtőzhettünk a fák között. Volt ugyanis némi tapasztalatunk az amerikai bombázások természetéről, nevezetesen arról, hogy a bombázókat a vadászbombázók szokták követni, akik minden mozgásra lőnek, minden életet letarolnak.

Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a ragyogó égboltról sütött ránk a nap. De nem sokáig élvezhettük a békés tavaszi kirándulóidőt. Vészjósló moraj zúgott fel a távoli magasságokban, és lassan az egész égboltot betöltötte a rengeteg óriásgép dübörgése. A szélcsendben megrezdültek a fák levelei. Az akkori idő leghatalmasabb bombázógépei közeledtek. Az 500 darab B52-es, ötvenes csoportokban egy nagy körbe rendeződött el a város fölött.

A támadás nyitányát a gyújtóhasábok ledobása jelentette. Ezüstösen csillogó hasábok zúdultak alá, mint valami furcsa záporeső. Nyomukban az egész város egyetlen égő pokollá változott. Majd a bombázócsoportok egymás után ledobták bombáikat.

Hanyatt fekve bámultam ezt a gyilkos poklot. A föld remegett, lángok csaptak fel a füsttömeget áttörve. Aztán vége lett, elvonultak. Nem tudom, hogy meddig tarthatott ez az egész borzalom, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Feltápászkodva bámultam a hirtelen megváltozott világot. Az egyik fa ágán egy selyemharisnyás női láb himbálózott...

Kábultan indultam vissza a romokban heverő városba. Pusztai Péter barátom sápadt arccal mesélte, hogy egy többemeletes házba menekült, és egy hosszú folyosón, egy kéménykiszögellés mellé bújva vészelte át a bombázást. A folyosó teljes hosszában a bombák okozta szélvihar süvített.

A városban majdnem mindenki hajléktalanul maradt, kivéve engem, mert az én lakásom csodálatos módon teljesen érintetlen maradt, s így továbbra is ágyban aludhattam.

Ezek után persze már ellátási zavarok is felléptek, hiszen minden raktár megsemmisült, élelem nem volt sehol. Ismét nekifogtunk a lovaink levágásához, s mindennapi élelmünkké lépett elő a lóból készült fasírozott. Nem is elégedetlenkedtünk, mert igazán ízletes volt. A lovak fogyatkozásán sem éreztem lelkiismeret-furdalást, mivel úgy gondoltam, hogy részünkről a világháború befejeződött.

Már csak az foglalkoztatott, hogy nyugati vagy keleti fogságba esünk-e majd.

Szólj hozzá!

Címkék: a felvidéken át

A bejegyzés trackback címe:

http://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr37172258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.