Egy közeli szántóföldre tereltek bennünket, ahol már német katonákkal is keveredtünk. A tüskésdrótot oldalozó géppisztolysortűz helyettesítette. Aki e „szögesdrót” közelébe került, azt minden figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Közel voltam a „kerítéshez”, és innen láttam, amint egypár méterre kívül tíz német egyenruhás katonát vonalban sorakoztattak, a cipőjüket levettették, és valamennyit géppisztollyal agyonlőtték. Nem voltak SS-ek, ezt meg sem nézték, mert a zubbonyukat nem vettették le. Hogy miért kellett viszont levetniük a bakancsaikat, azt még ma sem tudom megérteni. Talán ezeket vitték haza skalp helyett?
Egyébként ezen sem csodálkoznék ma már, ahogyan a későbbiekben megismertem őket. Természetesen se szálláshelyről, se élelmezésről nem esett szó. Hiszen a jóllakott embereknek szinte furcsa, ha valaki éhes. Mert a korábbi látványunk a Shermanok oszlopánál: egy harckocsi pékség friss kenyeret sütött, a másik a mosoda harckocsi, a harmadik a vasaló harckocsi, mert az ingnek a hátán három élet kellett vasalni, aztán jött a fürdő jármű, és hadd ne soroljam tovább. Persze itt azt láttuk, hogy néger volt a tüzéregység, úgy látszik, hogy nem akartak keveredni a fehérekkel, vagy inkább fordítva?
Ezt a nagy luxust látva úgy saccoltam, hogy ha egy orosz katona egy dollárba került naponta, akkor egy amerikai legalább száz dollárba kellett hogy kerüljön. Persze nekik az anyag volt a fölényük, ezért a legdrágábbnak az emberélet számított, míg az oroszoknál emberből volt a legtöbb, és így az volt a legolcsóbb.
Már nem tudom, melyik szántóföldi, körbelőtt táborban történt, csak annyit tudok, hogy tiszti tábor volt, és együtt voltunk még a német tisztekkel. Pár napot töltöttünk itt, de azért latrina az volt: egy ülőgerenda és egy háttámaszgerenda. A véletlen úgy hozta, hogy nekem sürgős volt a dolog, és nem készültem fel kellőképpen erre az eseményre. Szóval nem volt nálam semmi papír. Egyik oldalamon egy német százados, a másikon egy német főhadnagy erőlködött. Dolgom végeztével kezdtem spekulálni, hogy ugyan most mit csináljak. Végre támadt egy mentő ötletem. Bőségesen volt még márkánk, a zsoldunk maradékai, ötvenmárkásokban. Ezeket vettem elő, és egyenként meggyűrve, puhára dörzsőlve, nagy felhajtással használatba vettem a bankókat. Hadd üsse meg a guta a németeket. Már a negyediknél tartottam, amikor a villámló szemű százados „Krucifix Sakrament”-tel támadásra emelkedett. Jobbnak láttam futva menekülni...
Innen azután teherautókra raktak bennünket, úgy, hogy feltereltek a platóra, és a hátúlsó foglyokat puska- és géppisztolytussal verve megtömték a teherautót. Leülni és mozogni lehetetlen volt.
Szállítás közben egy városon áthaladva láttunk újságcímeket: „Hitler dead.” Ezután következett a hír, hogy május 8-án vége lett a háborúnak. Ez aztán érződött a bánásmódon is, mert mihelyt megszűnt a hadifogoly-kölcsönösség, már nem tartották be a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt sem: durvábbak lettek, s úgy bántak velünk, úgy tereltek bennünket egyik helyről a másikra, mint a cowboyok a marhákat. Itt meg kell jegyeznem, hogy a négerek emberibb módon viselkedtek, mint fehér honfitársaik.
Arra nagyon jól emlékszem, hogy Würzburg városának középpontjában, az állomás környékén volt egy pihenő, amin azt kell érteni, hogy kiszállhattunk a gépkocsikból, és pár percig nézegethettük a várost, és elintézhettük apró dolgainkat. A város a szó szoros értelmében derékig ért. Mintha az egész vidéket romokkal ültették volna tele. Egyetlen épületre emlékszem, a vasútállomásra. Emberi életnek, mozgásnak a nyomát sem láttuk, csupán gazdátlan kutyák és macskák szaladgáltak egyik romtól a másikig ennivalót keresve.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy áthajtottunk Frankfurt am Mainon, ami kissé Pestet és Budát juttatta az ember eszébe: a „budai” oldal volt az épebb, a „pesti” viszont egészen romos.
Egyébként ezen sem csodálkoznék ma már, ahogyan a későbbiekben megismertem őket. Természetesen se szálláshelyről, se élelmezésről nem esett szó. Hiszen a jóllakott embereknek szinte furcsa, ha valaki éhes. Mert a korábbi látványunk a Shermanok oszlopánál: egy harckocsi pékség friss kenyeret sütött, a másik a mosoda harckocsi, a harmadik a vasaló harckocsi, mert az ingnek a hátán három élet kellett vasalni, aztán jött a fürdő jármű, és hadd ne soroljam tovább. Persze itt azt láttuk, hogy néger volt a tüzéregység, úgy látszik, hogy nem akartak keveredni a fehérekkel, vagy inkább fordítva?
Ezt a nagy luxust látva úgy saccoltam, hogy ha egy orosz katona egy dollárba került naponta, akkor egy amerikai legalább száz dollárba kellett hogy kerüljön. Persze nekik az anyag volt a fölényük, ezért a legdrágábbnak az emberélet számított, míg az oroszoknál emberből volt a legtöbb, és így az volt a legolcsóbb.
Már nem tudom, melyik szántóföldi, körbelőtt táborban történt, csak annyit tudok, hogy tiszti tábor volt, és együtt voltunk még a német tisztekkel. Pár napot töltöttünk itt, de azért latrina az volt: egy ülőgerenda és egy háttámaszgerenda. A véletlen úgy hozta, hogy nekem sürgős volt a dolog, és nem készültem fel kellőképpen erre az eseményre. Szóval nem volt nálam semmi papír. Egyik oldalamon egy német százados, a másikon egy német főhadnagy erőlködött. Dolgom végeztével kezdtem spekulálni, hogy ugyan most mit csináljak. Végre támadt egy mentő ötletem. Bőségesen volt még márkánk, a zsoldunk maradékai, ötvenmárkásokban. Ezeket vettem elő, és egyenként meggyűrve, puhára dörzsőlve, nagy felhajtással használatba vettem a bankókat. Hadd üsse meg a guta a németeket. Már a negyediknél tartottam, amikor a villámló szemű százados „Krucifix Sakrament”-tel támadásra emelkedett. Jobbnak láttam futva menekülni...
Innen azután teherautókra raktak bennünket, úgy, hogy feltereltek a platóra, és a hátúlsó foglyokat puska- és géppisztolytussal verve megtömték a teherautót. Leülni és mozogni lehetetlen volt.
Szállítás közben egy városon áthaladva láttunk újságcímeket: „Hitler dead.” Ezután következett a hír, hogy május 8-án vége lett a háborúnak. Ez aztán érződött a bánásmódon is, mert mihelyt megszűnt a hadifogoly-kölcsönösség, már nem tartották be a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt sem: durvábbak lettek, s úgy bántak velünk, úgy tereltek bennünket egyik helyről a másikra, mint a cowboyok a marhákat. Itt meg kell jegyeznem, hogy a négerek emberibb módon viselkedtek, mint fehér honfitársaik.
Arra nagyon jól emlékszem, hogy Würzburg városának középpontjában, az állomás környékén volt egy pihenő, amin azt kell érteni, hogy kiszállhattunk a gépkocsikból, és pár percig nézegethettük a várost, és elintézhettük apró dolgainkat. A város a szó szoros értelmében derékig ért. Mintha az egész vidéket romokkal ültették volna tele. Egyetlen épületre emlékszem, a vasútállomásra. Emberi életnek, mozgásnak a nyomát sem láttuk, csupán gazdátlan kutyák és macskák szaladgáltak egyik romtól a másikig ennivalót keresve.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy áthajtottunk Frankfurt am Mainon, ami kissé Pestet és Budát juttatta az ember eszébe: a „budai” oldal volt az épebb, a „pesti” viszont egészen romos.
