HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Csehországban

2007.09.20. 07:40 szerkesztő

A továbbiakban már csak arra emlékszem, hogy mentünk, mentünk, szinte egy békebeli menetgyakorlat hangulatával a Vlára-hágó felé, majd azon áthaladva északnak nyomultunk Kremsier városába. Ez a városnak a német neve, hogy mi csehül (mert már Csehországban, Morvában voltunk), azt nem tudtam meg soha.

Az egész ezred összeverődött, és a városban helyezkedtünk el. Egyes egységeink a szomszédos falvakba kerültek, amelyeket sűrű erdőségek választottak el a várostól. Meglepett a nagy nyüzsgés, németek, magyar egységek, szlovák katonák és még Isten tudja, milyen nemzetek tolongtak a főtéren és az utcákon. Azon igyekeztem, hogy ne kelljen észrevennem ezt a vásári sokadalmat, mert ennek már olyan „vert hadsereg” szaga volt, s mint ilyen, igen lehangolta az embert.

A plébánián lettem elhelyezve a törzsemmel együtt. Egy óriási nagy szoba volt a társalgónk és nappali tartózkodási helyünk. Életemben soha nem szerettem kártyázni, de itt rávettek unalmukban a századparancsnokaim, és a közvetlen alakulataim parancsnokai. Szerencsétlenségükre, mert minden pénzüket elnyertem. A játék igen szellemtelen volt, körülbelül olyan, mint a huszonegyes, csak sokkal primitívebb. Ahányan voltunk, annyi részt tettem le a pakliból (én voltam a bankár.) A maradék az enyém volt. Mindenki felfedte a maga részét, a végén én is a magamét. Akinek az enyémnél kisebb volt a felütött lapja, az veszített, akinek nagyobb, annak én fizettem. Természetesen a részpaklik tetejére kellett rakni a játszott összeget is. A végén igen rosszul éreztem magamat, és mindenkinek visszaadtam a pénzét, és így jóízűen fejeztük be a partit.

A napi foglalkozás az egységek összerázása, a fegyverek rendbetétele és fegyelmezés volt. Egyik századomat, amely a szomszédos faluban volt elhelyezve, meg akartam látogatni, illetve ellenőrizni, de nappal nem volt erre időm, se kedvem, ezért egy éjjeli lovaglásra készülődtem az erdőn keresztül. A németek és a helybeli csendőr is figyelmeztetett, hogy ezt nem ajánlják, mert a környéket a partizánok tartják ellenőrzésük alatt, és azok a németek, akik jó néhányszor megkísérelték (méghozzá nagyobb erőkkel) az átjutást az erdőn, sohasem tértek vissza.

Meghallgattam tanácsaikat, de az éj leszálltával nekivágtam lóháton az erdei útnak, a koromsötétségnek, csak a ló ösztönében bízva, hogy az a kitaposott földutat nem hagyja el. Friss erdei illatok vettek körül az éjszakai erdőben. Hol kocogva, hol pedig vágtában rohantam a sötétségben.

Az, hogy szerencsésen megérkeztem, és vissza is, valószínűleg ismét a partizánjaim jó összeköttetéseit dicsérte. Ezekről a dolgokról, azonban most sem beszéltem senkinek.

Szólj hozzá!

Címkék: a felvidéken át

A bejegyzés trackback címe:

http://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr64170975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.