HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Halálhíremet költik

2007.09.18. 11:12 szerkesztő

Az utóvédállásaimból való visszavonulások ugyanazokat az előírásszerű szabályokat követték, amelyeket már megszoktam. Ezek értelmébem én hagytam el legutoljára a védelmi állásainkat. Ezúttal nem voltam egyedül, mert egy német hadnagy is ugyanezt tette, mióta német szomszédaimat összekötőkkel kapcsoltam össze, nehogy a székelyföldi gyakorlatot folytassák, hogy szó nélkül otthagynak bennünket. (Legalább integettek volna.)

Egy alkalmommal épp vele ballagtunk kettesben felfelé egy kopasz dombon, amikor az oroszok azzal tüntettek ki bennünket, hogy a páncéltörő ágyúk gránátjait ránk (magányos személyekre) pazarolták. Mindketten lehasaltunk nagy hirtelen — sajnos ismét egy szerencsétlen helyen — egy lombos nagy fa töve közelében. Mozdulni nemigen tudtunk, mert vélhetően nem egy ágyúból tüzeltek reánk, hanem legalább kettőből, s így a két töltés közötti időt sem tudtuk felhasználni, hogy cikcakkban továbbrohanjunk jobb fedezéket keresni. Így aztán hasalva biztattuk egymást a kitartásra, és azt reméltük, ha nem mozdulunk, akkor már halottnak hisznek bennünket.

Amikor egy jó idő múlva a két lövés között már egy töltésnyi idő is eltelt, a német hadnagy felpattant, és a dombon felfelé szaladt, majd a domb tetejét elérve, már fedetten rohant lefelé. Én nem akartam vele együtt elrohanni, hadd higgyék, hogy legalább engem eltaláltak. Egy jó félórát maradtam még, szórványos lövések közepette, amit már aknavető gránátokkal is megtűzdeltek. ěgy aztán már elegem lett a játékból, én is felpattantam, és pár perc alatt én is fedett helyre talpaltam a lejtőn lefelé az egységemhez.

Az ezredparancsnokság harcálláspontjába botlottam. Itt furcsán, kelletlen képpel fogadtak, mintha nem is tetszene nekik, hogy életben maradtam. A német hadnagy ugyanis a halálhíremet vitte hátra, mondván, hogy a magyar főhadnagy elesett, őmellette halt meg. Máig nem értem meg ezt az emberi magatartást. Én úgy reagáltam volna egy bajtársam előkerülésére, hogy „jaj de jó, hogy megvagy”. Vajon miféle lelki dolgok munkálnak az olyan emberekben, akik nem szívesen látják az újraéledt bajtársaikat? Nem fogom ezt soha megérteni.

Csak a bölcs mondás vigasztalta csalódásomat, hogy: akinek holt hírét költik, az sokáig fog élni. (Csak a háború ne tartson még a „sokáig”-nál is tovább.)

Szólj hozzá!

Címkék: a felvidéken át

A bejegyzés trackback címe:

http://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr47169221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.