Másnap korán reggel indulás, és szegény nyíregyháziakat magukra hagytuk. Következő irányunk a Rakamaz—Tokaj tiszai átkelőhely volt, valószínű elképzelés, hogy a Tisza vonala lesz a védővonalunk.
A Tiszáig az út kb. 30-35 km volt, amit — beleszámítva az esetleges harcokat is — két napra terveztünk. Aztán valóban két nap lett belőle, mert az ezredet megállította Harkay ezredes úr kb. félúton egy tanyánál. Az egyik ház verandás szobájában ütötte fel harcálláspontját, majd elrendelte a tanya előtti térségen a zászlóaljak felsorakozását kettes vonalban. Középen az én II. zászlóaljam igen hosszú sorban, mindkét oldalamon (I. és III. zlj.) kicsinyke zászlóalj. Most szemmel látható volt, hogy tulajdonképpen az én II. zászlóaljam volt az ezred, a nehézfegyver századával (aknavetősök, páncéltörők, géppuskás század) a távbeszélőszakasszal és a zászlóaljtörzzsel.
Még ekkor sem sejtettem, mi oka lehet, hogy ilyen helyzetben, amikor bármely pillanatban ránk támadhatnak, akkor mi sorakozunk. Valószínűnek látszott, hogy az ezredparancsnok valamire kemény parancsot kaphatott. Ez be is igazolódott, amikor a parancsnokokat magához kérette. A téma: felesküdni Szálasira. Egyelőre csak összenéztünk, senki sem mert szólani.
Kinéztem az ablakon, és felmértem a zászlóaljam erejét, én is erősebbnek éreztem magamat, és így meg kellett szólalnom. Talán szó szerint írom le az itteni eseményeket, mert nagy horderejű volt a továbbiakban ennek jelentősége. „Ezredes úr, én nem esküszöm fel Szálasira, már csak azért sem, mert a Legfelsőbb Hadúrnak tett eskünket senki sem vonta vissza, legkevésbé pedig Horthy Miklós kormányzó úr. Két úrra nem lehet esküdni.” Harkay: „Az eskütételre kaptam parancsot, amit végre kell hajtani, ha másképp nem, akkor én írásban jelentem, hogy minden rendben folyt le.” „Rajtam kívül ezredes úr azt tesz, amit akar, de azt is jelzem előre, ha kimegy az ezred elé, az én zászlóaljam nem fog esküdni, mert hallgatást parancsolok nekik, amit egy emberként fognak végrehajtani.”
Közben míg a vita folyt, segítségemre jöttek az oroszok, egy aknagránát robbant a ház tetején. Rajtam kívül mindenki hasra vágta magát ezredparancsnokostul, de én már nagyon megszoktam az önuralmat az embereim előtt, pedig őszintén mondom, hogy nagyon féltem. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy két km-es távolságon belül vannak (mivel a 80 mm-es aknavetőjük csak két km-re tudott lőni), de valószínű, hogy egy megerősített felderítőegység lehet.
Aztán kimentünk az ezred elé, segédtisztemnek megparancsoltam, hogy a legénység engem figyeljen, ha én nem nyitom ki a számat, akkor ők se tegyék. Ezt nem kellett kétszer mondani, az ezredes úr olvasta az eskü szövegét, amire halotti csönd volt a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, hogy egy ilyen jól összeforrt egység képét mutatták. Én életre-halálra megbíztam bennük, de ők is így voltak velem, ahogyan azt Barlafalun és más helyeken ki is mutatták. Tisztában voltak vele, hogy soha senkitől nem kívántam olyasmit, amit én magam is meg ne tennék.
A Tiszáig az út kb. 30-35 km volt, amit — beleszámítva az esetleges harcokat is — két napra terveztünk. Aztán valóban két nap lett belőle, mert az ezredet megállította Harkay ezredes úr kb. félúton egy tanyánál. Az egyik ház verandás szobájában ütötte fel harcálláspontját, majd elrendelte a tanya előtti térségen a zászlóaljak felsorakozását kettes vonalban. Középen az én II. zászlóaljam igen hosszú sorban, mindkét oldalamon (I. és III. zlj.) kicsinyke zászlóalj. Most szemmel látható volt, hogy tulajdonképpen az én II. zászlóaljam volt az ezred, a nehézfegyver századával (aknavetősök, páncéltörők, géppuskás század) a távbeszélőszakasszal és a zászlóaljtörzzsel.
Még ekkor sem sejtettem, mi oka lehet, hogy ilyen helyzetben, amikor bármely pillanatban ránk támadhatnak, akkor mi sorakozunk. Valószínűnek látszott, hogy az ezredparancsnok valamire kemény parancsot kaphatott. Ez be is igazolódott, amikor a parancsnokokat magához kérette. A téma: felesküdni Szálasira. Egyelőre csak összenéztünk, senki sem mert szólani.
Kinéztem az ablakon, és felmértem a zászlóaljam erejét, én is erősebbnek éreztem magamat, és így meg kellett szólalnom. Talán szó szerint írom le az itteni eseményeket, mert nagy horderejű volt a továbbiakban ennek jelentősége. „Ezredes úr, én nem esküszöm fel Szálasira, már csak azért sem, mert a Legfelsőbb Hadúrnak tett eskünket senki sem vonta vissza, legkevésbé pedig Horthy Miklós kormányzó úr. Két úrra nem lehet esküdni.” Harkay: „Az eskütételre kaptam parancsot, amit végre kell hajtani, ha másképp nem, akkor én írásban jelentem, hogy minden rendben folyt le.” „Rajtam kívül ezredes úr azt tesz, amit akar, de azt is jelzem előre, ha kimegy az ezred elé, az én zászlóaljam nem fog esküdni, mert hallgatást parancsolok nekik, amit egy emberként fognak végrehajtani.”
Közben míg a vita folyt, segítségemre jöttek az oroszok, egy aknagránát robbant a ház tetején. Rajtam kívül mindenki hasra vágta magát ezredparancsnokostul, de én már nagyon megszoktam az önuralmat az embereim előtt, pedig őszintén mondom, hogy nagyon féltem. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy két km-es távolságon belül vannak (mivel a 80 mm-es aknavetőjük csak két km-re tudott lőni), de valószínű, hogy egy megerősített felderítőegység lehet.
Aztán kimentünk az ezred elé, segédtisztemnek megparancsoltam, hogy a legénység engem figyeljen, ha én nem nyitom ki a számat, akkor ők se tegyék. Ezt nem kellett kétszer mondani, az ezredes úr olvasta az eskü szövegét, amire halotti csönd volt a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, hogy egy ilyen jól összeforrt egység képét mutatták. Én életre-halálra megbíztam bennük, de ők is így voltak velem, ahogyan azt Barlafalun és más helyeken ki is mutatták. Tisztában voltak vele, hogy soha senkitől nem kívántam olyasmit, amit én magam is meg ne tennék.
