Maga az a tény, hogy a szoros kiürítését tervezem már, hogy el kell hagyni az ezeréves határt, az erdőket, fenyőket, dombokat, hegyeket, valami mélységes szomorúsággal töltött el. Akár a haldoklónak élete eseményei, végigfutott az agyamon egész gyimesi életem, amelyet mikor idejöttem talán nem is értékeltem úgy, mint kellett volna. Az ember akkor döbben rá, hogy mit veszített, amikor már minden hiányzik, és semmi sincs többé a helyén.
Végigvonult előttem egész Erdély: a Gyimes völgyének szépsége, hangulata, napfelkeltéi, naplementéi, zúgó fenyvesei, felszökkenő szabad vadjai. Eszembe jutnak a gyönyörű tájakon végzett barangolásaim, havas utakon sível, vagy száraz terepen gyalog vagy lóháton. A patakok völgyeiben hányszor láttam a medve anyókát kisbocsaival játszani, s hányszor figyeltem a málnás bokraiban eszegető őzikéket vagy a felriadt szarvas tovaszáguldását. Szerettem volna mindezt, a gyantaszagú erdőkkel, völgyekkel, gyimesi vadvirágokkal együtt, úgy ahogy van, magammal vinni. Emlékezetemben ma is elevenen élnek a Gyimesi-szoros Tatros felé igyekvő patakjai. A szoroshoz legközelebb esők például: a Rönk-patak, a Tarhavaspataka, Bartosokpataka, Buhapataka, Hidegségpataka, Antalokpataka, majd a Tatros déli felén az Áldomáspataka, a Hegyes-havas lejtői, Kápolnapataka, Borospataka, Gáborokpataka, Ugrapataka, Farkaspataka, az Apahavas lejtői, a számtalan lesiklás emléke. Búcsúzom tőlük, és most élem át csak igazán a veszteséget.
Olyan érzés volt ez, mint a halálraítéltnek lehet, aki a siralomházban sokáig kell várja a kivégzést. Nem maga a kivégzés a borzalmas, hiszen az olyan gyors, hogy nem ér rá félni az ember, hanem a rá való várakozás. Kissé megcsappant bennem a védekezés aktivitása is, sem az éhséget, sem a fáradtságot, sem az álmatlanságot nem éreztem. A veszteség érzése uralkodott rajtam, s ettől egy pillanatra sem tudtam megszabadulni. Úgy járkáltam, mint egy holdkóros, aki azt sem veszi észre, hogy feléje lövöldöznek, fejvesztett utamon jó néhány gránát becsapódása kísért.
Az eddigi harcok folyamán kétségtelenné vált, hogy az oroszok nem ejtenek hadifoglyot. Én viszont el sem tudtam képzelni, hogy egy piszkos, mocskos és vadul kiabáló szovjet közkatona lőjön agyon. Ennél sokkal tisztességesebbnek találtam, ha ezt én magam végzem el. Ezért a pisztolyomban mindig meghagytam az utolsó töltényt. Sokáig gyötrődtem ezen, de amikor már végre döntöttem, és elhatároztam magam, mindjárt jobb érzésem támadt, mintha valami nagyon nyomasztó gondot hárítottam volna el.
Ettől kezdve már csak arra összpontosítottam, hogy az embereimet a lehető legkevesebb veszteséggel kivigyem innen. Igyekeztem uralkodni szomorú és letargikus hangulatomon, hogy a most következő megpróbáltatásos napokban a legénységem ne vegyen észre rajtam olyasmit, ami a kitörés eredményességét befolyásolná. Feltétlenül tartanom kell az eddigi bizalmukat.
Azzal számoltam, hogy mihelyt kiérünk a Székelyföldre, az ott lakó katonák közül sokan haza fognak menni és a saját részükről befejeződöttnek tekintik a háborút. Fel sem merült bennem, hogy ezt megakadályozzam. Csak abban nem voltam biztos, hogy mit kezd majd az új hatalom ezekkel az emberekkel, mivel fogja őket büntetni. Ezért a döntés számukra sem volt valami könnyű dolog.
Végigvonult előttem egész Erdély: a Gyimes völgyének szépsége, hangulata, napfelkeltéi, naplementéi, zúgó fenyvesei, felszökkenő szabad vadjai. Eszembe jutnak a gyönyörű tájakon végzett barangolásaim, havas utakon sível, vagy száraz terepen gyalog vagy lóháton. A patakok völgyeiben hányszor láttam a medve anyókát kisbocsaival játszani, s hányszor figyeltem a málnás bokraiban eszegető őzikéket vagy a felriadt szarvas tovaszáguldását. Szerettem volna mindezt, a gyantaszagú erdőkkel, völgyekkel, gyimesi vadvirágokkal együtt, úgy ahogy van, magammal vinni. Emlékezetemben ma is elevenen élnek a Gyimesi-szoros Tatros felé igyekvő patakjai. A szoroshoz legközelebb esők például: a Rönk-patak, a Tarhavaspataka, Bartosokpataka, Buhapataka, Hidegségpataka, Antalokpataka, majd a Tatros déli felén az Áldomáspataka, a Hegyes-havas lejtői, Kápolnapataka, Borospataka, Gáborokpataka, Ugrapataka, Farkaspataka, az Apahavas lejtői, a számtalan lesiklás emléke. Búcsúzom tőlük, és most élem át csak igazán a veszteséget.
Olyan érzés volt ez, mint a halálraítéltnek lehet, aki a siralomházban sokáig kell várja a kivégzést. Nem maga a kivégzés a borzalmas, hiszen az olyan gyors, hogy nem ér rá félni az ember, hanem a rá való várakozás. Kissé megcsappant bennem a védekezés aktivitása is, sem az éhséget, sem a fáradtságot, sem az álmatlanságot nem éreztem. A veszteség érzése uralkodott rajtam, s ettől egy pillanatra sem tudtam megszabadulni. Úgy járkáltam, mint egy holdkóros, aki azt sem veszi észre, hogy feléje lövöldöznek, fejvesztett utamon jó néhány gránát becsapódása kísért.
Az eddigi harcok folyamán kétségtelenné vált, hogy az oroszok nem ejtenek hadifoglyot. Én viszont el sem tudtam képzelni, hogy egy piszkos, mocskos és vadul kiabáló szovjet közkatona lőjön agyon. Ennél sokkal tisztességesebbnek találtam, ha ezt én magam végzem el. Ezért a pisztolyomban mindig meghagytam az utolsó töltényt. Sokáig gyötrődtem ezen, de amikor már végre döntöttem, és elhatároztam magam, mindjárt jobb érzésem támadt, mintha valami nagyon nyomasztó gondot hárítottam volna el.
Ettől kezdve már csak arra összpontosítottam, hogy az embereimet a lehető legkevesebb veszteséggel kivigyem innen. Igyekeztem uralkodni szomorú és letargikus hangulatomon, hogy a most következő megpróbáltatásos napokban a legénységem ne vegyen észre rajtam olyasmit, ami a kitörés eredményességét befolyásolná. Feltétlenül tartanom kell az eddigi bizalmukat.
Azzal számoltam, hogy mihelyt kiérünk a Székelyföldre, az ott lakó katonák közül sokan haza fognak menni és a saját részükről befejeződöttnek tekintik a háborút. Fel sem merült bennem, hogy ezt megakadályozzam. Csak abban nem voltam biztos, hogy mit kezd majd az új hatalom ezekkel az emberekkel, mivel fogja őket büntetni. Ezért a döntés számukra sem volt valami könnyű dolog.
