HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Az utolsó éjszaka Gyimesben

2007.09.07. 12:28 szerkesztő

Az utolsó estén tulajdonképpen az őrsök, kisőrsök parancsnokai közül már senki sem volt a helyén. Nem is tudom, hogy mi lett velük a nyomasztó támadások, beszivárgások folytán. A mihályszállási őrsöt olyan hatalmas túlerővel támadták meg, hogy az ottani parancsnoknak nem volt más választása, mint felrobbantani az őrsöt, és visszavonulni. Ugyanígy jártak a csüleméri, barátosi kisőrsök, melyeknek legénysége szintén a Hidegségpatakán gyülekezhetett csak. Még ma sem tudom, hogy mi lett az aknavetők parancsnokával, Tálas főhadnaggyal. Sem halálának, sem sebesülésének hírét nem hozták.

A fogságba esések nem valószínűek, hacsak egy-egy embert el nem kaptak az éj sötétjében. Még minden nyugodt volt, a kisebb csetepatéktól eltekintve. Azt hiszem, minden emberhez eljutott a tájékoztatásom és nyugodtan várták a jelet a kitörés megkezdésére. Mivel az első vonal katonái bíztak bennem, én is nyugodt voltam a kivitelezés sikerét illetően.

Ezen az estén és egész éjjel más dolgom nem volt, mint a kitörés megszervezése, ami azt jelentette, hogy minden egységhez, annak minden emberéhez odamentem a lövészárokba és megbeszéltem velük a másnap este kezdődő teendőket. Föl s alá jártam az állásokban, egy helyen többször is megfordultam csak azért, hogy minél többször lássanak, és fölgerjesszem bennük a hitet, hogy a másnap sikerülni fog, és mindenki, aki velem jön, az életbe jön.

A teendők közlésén túl meséltem az aznap és a tegnap, vagy még korábban történtekről. Bátorítottam őket, és biztattam, hogy ha az utasításokat pontosan betartják, akkor igen kevés áldozattal ússzuk meg a dolgot. Mindenhol megbeszéltem a lőszerhelyzetet, mindenkinél meghatároztam a tartalékban tartandó lőszermennyiséget, amire feltétlenül szükség lesz a kitörés végrehajtásához. A többit pedig a holnapi nappali támadások elhárítására és az utóvédharcokra kell tartalékolni. Elmeséltem, hogy hol vannak a telepített taposóaknák (a védelmi gerinc alatt és attól délre az Áldomáspatakának lejtőin, pontos határait én sem tudtam.) A legénység között helybeliek is voltak, és sokan a közeli patakvölgyekből. Arra számítottam, hogy ők majd elmondják a békésebb időkben, hogy hol kell vigyázni, hogy ott ne kaszáljanak és ne legeltessenek, amíg föl nem szedik az aknákat. Bár egész éjjel jöttem-mentem állásról állásra, egyáltalán nem voltam álmos. Annyira izgatott a másnap esti program, hogy ez ébren tartott.

Ez a körséta aztán igen szomorú végeredménnyel is járt. Most szembesültem csak igazán azzal a ténnyel, hogy hányan hiányoznak, hányan estek el és mennyi lehetett a sebesültek száma. A végeredmény: több mint 50%-os veszteség, ami magában is mutatja, milyen súlyos harcokat kellett vívnunk az elmúlt három hét alatt. Már említettem, hogy az utolsó napokban, amikor már se gyógyszer, se kötszer nem volt, a kötözőhely sebésze nekem kb. 50 olyan szalmán fekvő, járóképtelen katonát mutatott meg, akiken már nem tudott segíteni, tehát halottjelöltek voltak. És még hátravan a holnapi nap: a nappal és az este kezdődő vállalkozás.

Az igen magas veszteség ellenére is meglehetősen nagyszámú egységek kivonásával kellett számolnom, amely látszatra is nagy tömegmozgást idéz majd elő. A pályaudvar-parancsnokság tartalékos tisztjeinek és legénységének szándékairól, további sorsukról (hogy pl. ők is velünk jönnek-e?) nem tudtam semmit. Aztán ott voltak a Gyimesközéplokon harcolt erődszázad szétszóródott maradványai, a 32. hv. zászlóalj valamelyik századának maradékai és még az északi havasokból leszivárgó őrseikből, kisőrseikból visszavonult legénység. De az emberi tömeg mellett számolni kellett még a málhás állatokkal is, ami a hegyi felszerelésű alakulatoknál igen nagy létszámot jelent. (Egy komolyabb határvadász őrsnek például száz fő feletti személyi állomány esetén kb. 50 málhás állat volt az állománya.)

Előre féltem attól, hogy milyen álmos és fáradt leszek holnap estére, amikor a legtevékenyebbnek kellene lennem, és úgy kinézni, hogy senki ne kételkedjen aktivitásomban és abban, hogy innen minden embert és felszerelést, fegyvert ki fogok tudni menteni a további eredményes harcokhoz.

Még mindig nyárias őszelő volt. Az éjszaka megfelelő volt a szabadban alváshoz. Gyenge tűzérségi és aknavetőtüzeket kapott állásom, itt-ott géppisztoly kelepelt bele az éjszakába, amely nem volt éppen koromsötét, de azért a 20-30 méteren túli mozgásokat nehezen lehetett kivenni.

A Rákóczi-vártól nem messze egy házban volt a német zászlóalj-parancsnokság. Az éjjel még ide is ellátogattam s a parancsnokkal utóljára egyeztettem a másnap esti kitörés részleteit, az utóvédek megkívánt magatartását és a visszavonulás pontos időpontját. De fel kellett készülnünk a nappali eseményekre is, mivel azt a látszatot szerettük volna kelteni, hogy eszünk ágában sincs még visszavonulni. (Amit én tudtam a helyzetünkről, azt alighanem az oroszok is tudták, lehet, hogy sokkal jobban és pontosabban, mint én. Ők nyilván azzal is tisztában voltak, hogy a Székelyföldről visszavonuló magyar és német hadseregek hol tartanak a mai napon. Az is feltételezhető, hogy semmiféle tevékenységet nem terveztek ellenünk, mert úgy gondolták, hogy mi már úgyis foglyok leszünk.) Közös véleményünk volt az is, hogy ha eddig semmiféle légi felderítést nem végeztek, akkor már a mostani fázisban nem fognak. Ezt annak tudtam be eddig is, hogy a mi terepünk nem volt alkalmas ilyen felderítésre, mert minden állásunk erdőben, annak közelében vagy bokros és fedett területen volt, és semmi értelme nem lett volna, hogy hamis képet kapjanak.

Az utolsó gyimesi éjszaka számomra a menetidegesség jegyében telt el. Alvás helyett gyötrő gondolatok mardostak. A várható másnapi eseményekre gondolva egyre csak az járt a fejemben: vajon mindent jól csináltam-e eddig, nem mulasztottam-e el valami fontosat, vajon a holnapra vonatkozó elképzeléseim helytállóak-e? Aztán hogy lehetett volna az egészet kevesebb veszteséggel végigharcolni? Azért is bántott a lelkiismeret, hogy sejtelmem sem volt róla, mi történt azokkal, akik az ellenséges területen estek el, mi a fő ellenállási vonalon belül elesettekkel, ki és hol temette el őket, és főleg mi lett a bezárt területen maradt sebesültek, mozgásképtelenek sorsa.

Ezeknek a feladatoknak az ellátására természetesen meg voltak a megfelelő emberek. A kötözőhelyek vezetői bizonyára leszedték a megholtakról az úgynevezett „dögcédulákat”, de hogy azok tartalmát kinek jelentették és a hozzátartozókat ki és hogy értesítette, arról sajnos nem volt tudomásom, hiszen a mindennapi közelharcok és az egyéb harcműveletek szervezése és az abban való részvétel minden időmet és erőmet felemésztették. A lelkiismeret-furdalás még akkor is gyötört, amikor végleg meggyőződtem arról, hogy mindent megtettem a legkevesebb veszteségért.

Az állások bejárásakor láttam, hogy az őrsépület felett és a templom alatt lévő régi temetőben új sírhantok voltak, nyers, összetákolt keresztekkel, felírás nélkül. A számukra már nem emlékszem. Abban bíztam csak, hogy a környékre való székely és csángó legénység, aki mindenkiről tud, hazakerülése után majd el fogja mesélni borzalmas kalandjait, félelmeit és bajtársainak sorsát is a hozzátartozóknak.

Még ezen az éjszakán a fő ellenállási vonalunk előtti terepen lévő minden olyan faépületet, amely valószínüleg a szovjetek pihenő-, illetve indulási házai lehettek, gyújtólövedékekkel felgyújtattam. Az előterepünkön mindenféle mozgást meg tudtam akadályozni, és így a mögöttünk lévő területen nyugodtabban mozoghattunk. A számításom itt is jól bevált, mert éberségünket tudtam bizonyítani, a szétlőtt házakban nyugvókat megzavartuk és így nem lehettek biztosak, hogy nem kívánunk-e támadást intézni a palancai bevezető út mentére és a Pipás lankáinak szabad és nyílt területére az erdőből kiindulva.

Nehezen telt el az éjszakám, fáradt voltam és elkeseredett. A hajnal már kissé ködös volt, előrejött az őszi pára. A reggel nem volt meleg, kutattam is a köpenyem után, hátha abban melegebb lesz az életem. Borzongtam kívül és belül, nem volt kedvem semmihez.

De mihez is lett volna ebben a helyzetben? Most már nem én voltam a fontos, hanem katonáim, akik bíztak bennem a legelkeseredettebb harcok, közelharcok, kézitusák közepette is. Őket nem lehet magukra hagyni, most már csak értük kell és lehet élnem, és minden e körben történő siker lesz az az élmény, ami újabb teljesítményekre sarkallhat még.

Amikor egy-két tüzérségi gránát bevágott közelembe, mintha felébredtem volna álmodozásomból. Érdekes, hogy minden gondolatom annyira a Gyimeshez volt kötözve, hogy egy se szárnyalt túl a hegyeken, a vízválasztón. Az majd csak az éjjel derül ki, vagy holnap, hogy vajon mi is történt azalatt, míg az én testem és lelkem csak a Gyimesben járt.

Tudomást szereztem róla, hogy az Uz völgyébe már jóval korábban betörtek a szovjetek, méghozzá harckocsikkal. Ez azt jelzi, hogy a székelyföldi előnyomulásuk már elérhette, de túl is haladhatta Csíkszereda magasságát. Ezek szerint alaposan megtettük a magunkét: annyira az utolsó percig kitartottunk, hogy tovább már egy pillanatig sem halasztható a bekerítésből való kitörés.

Szólj hozzá!

Címkék: a kitörés

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr3159532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása