HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

A harmadik napi közelharc

2007.07.16. 15:02 szerkesztő

Fáradtan és szinte reménytelenül szomorúan ébredtem fel az erősödő lövöldözésre (szept. 5.). Az járt az eszemben, hogy ez a nap is olyan izgalmas, félelmetes lesz, mint az előzőek, és ennek végét nem látom. Mindennap rosszabb, és a fásultság kezd úrrá lenni rajtam. Ott tartok, hogy napközben géppisztolytűzbe kerülve már le sem fekszem, nem keresek fedezéket.

Magamra vettem szokásos szerelvényemet, a távcsövet, térképtáskámat, fegyveremet, majd a kenyérzsákot, öt darab Vécsey-féle kézigránáttal és kettő darab nyeles gránáttal megtöltve. Arra számítottam, hogy álláspontomra talán egész nap nem kerülök vissza. A tüzérfigyelőbe mentem, és ott tájékozódtam a legfrissebb megfigyelésekről. A hírek sajnos nem voltak valami vigasztalóak, mert arról szóltak, hogy ismét támadás készülődik. A hegyiágyús üteg sajnos nem tudja elérni az oroszok ütegállásait, amit ők már régen észrevettek, és ezért büntetlenül lőttek bennünket. Szinte vártuk már a rohamközelséget, mert akkor legalább a tűzérségi tűz szünetel. A többivel csak elbánunk.

Könnyelműen mondtam ki, hogy a többivel majd elbánunk, hiszen még azt sem tudom, hogy mennyien és hol jönnek. Ez is már a fásultság első jeleire mutat. Állásaink teljes szélességére kiterjed már a tüzérségi bénító tűz egészen az erdő széléig a Pipás oldalon.

A tűzérségi tűz lassan hátrább helyeződött, lefedte tüzérségünk és nehézfegyvereink állásait, amit nem igazán találtak meg elölről. Géppuskák, golyószórók s végül a géppisztolyok ropogása közepette megjelent a támadók zöme a hegyünknek felfelé. Mintha hátulról zavarták volna őket, olyan lehetetlen módon és helyeken özönlöttek felfelé. Éppen ezért elhárító tüzünk igen hatásosnak tűnt. Egyes helyeken megtorpantak, fedezéket kerestek, máshol a gyengébb tűzzel lefogott helyeken bátrabban törtek felfelé állásainkra.

A németek állásainál nem hallatszott valami nagy harci zaj, úgy látszik, hogy ők kerültek a legjobb helyre, mivel ott harckocsiárok és tüskésdrót védelem volt. Az ellenségnek, úgy látszik, nem volt itt bevetnivaló páncélosegysége. A Tatros völgye felett pedig a Rákóczi-vár uralkodott, így onnan igen nehéz volt kilőni fegyvereinket.

Tálas Laci egy újabb állásban igen nagy merészségre szánta el magát: aknavetővel lövetett a támadókra, mégpedig állásainkhoz olyan közel, hogy legénységem azt hitte, az ellenség aknavetői dolgoznak. A merész vállalkozásnak meglepő hatása volt, mert az oroszok meg azt hitték, hogy saját aknavetőtüzükbe kerültek, s ez nagyon lehangoló lehetett számukra. Ezért csak a maradékuk jött, a már említett módon, mintha hátulról kergetnék őket.

Hogy mekkora erők értek fel hozzánk, az még akkor mindig nem látszott világosan. Ez a várakozás olyan volt, mint a halálraítéltnek a siralomház, melynél még a kivégzés is jobb. Kézigránátközelbe kerültünk. Igaz ők is, csak azzal a különbséggel, hogy felfelé dobálni nehezebb, mint lefelé.

Jobbszárnyunkon már látszott, hogy vonalaink mögött vannak, és oldalbekerítéssel próbálkoznak. Ez kedvemre való, hiszen az egész oldalunk tányéraknákkal volt telepítve, amit még golyószórók is védtek. Erre a részre tehát nem is kellett nagyon figyelnem, viszont annál inkább a meredek oldalon kapaszkodókra: azok igazi veszélyt jelentettek.

De szemmel láthatóan őket is megtorpantották a sűrű kézigránát-robbanások. Embereim ugyanis nemcsak Vécsey-féle gránátot használtak, hanem az ún. „nyelesből” is szórtak derekasan, méghozzá kötegelve.

A támadók nagyobbik része a meredekebb oldalon jött a cserjék, bokrok fedezékében, de a botlóaknák robbanásaitól kísérve. Ezektől a kicsi kis botlóaknáktól sokan megsebesültek, és nem kapaszkodtak már tovább, visszafordulva másztak, kúsztak, vagy sebesülten támolyogtak lefelé.

A gerincre, állásaink vonalára nem volt nagy dolog feljutni, mert kevés ember védte. Inkább a mélység volt a fő védelem. Az éles gerincen egymástól látó-halló távolságban voltak a lövészteknők, egymás mellett kettő. Csak teknők, mert mélyebbre ásni a sziklás talaj miatt itt nem lehetett. Az éles gerincnek a Magyarország felőli része még meredekebb volt mint az előterep, azzal a különbséggel, hogy sokkal sűrűbb bozótos, bokrok és fák borították. Ez aztán úgy szakadt le a Tatrosra, hogy a közvetlen patak medrére már meredek part nézett. Az első vonal állásaiból, a lövészteknőkből ide futottak be, és innen lőtték a betört ellenséget, majd dobálták a kézigránátokat. Az ellenség tulajdonképpen semmit sem látott, csak ijedten lövöldözött géppisztolyából, míg tartott a lőszere. Ezt a jelenetet láttam a harcállásponton, illetve a tüzérfigyelő felől, felkészülve tartalék egységemmel a beavatkozásra. A jobbszárnyunk mögött, az aknazárunk közelében levő jó fedezékben lapultunk készen az ellencsapásra és közelharcra. Ekkor olyan meglepő jelenet alakult ki a szemünk előtt, hogy nem is hittem, hogy ilyesmi létezhet. Az oroszok, miután kilőtték magukat, szuronyos puskáikkal körbeforogtak és kerestek bennünket, de semmi jele nem volt az életnek. Körbeforogtak, és tétován karattyoltak valamit egymásnak. Látszott rajtuk, hogy meg vannak rémülve a váratlan fordulat miatt.

Ez volt az a pillanat, amikor elő kellett törnünk, és félelmüket kihasználva, hangos „hajrá”-üvöltéssel megrohamoztuk őket, fegyvereinket rájuk ürítve. Mikor közelebb értünk, kézigránát esőt zúdítottunk a fejükre, amitől aztán mintha álomból ébredtek volna, hirtelen megmozdultak. Mikor látták hogy rohamunk nyomán milyen sok halott és sebesült hever szanaszét, hanyatt-homlok rohantak vissza, amerről jöttek, magukkal ráncigálva sebesültjeiket is. Ebben a közelharcban részünkről nem esett el senki. Csak egy veszteségünk lett, egy karpaszományos tizedes, aki, mikor a támadók a lövészteknője felé közeledtek (nem bírván tovább az idegfeszültséget) öngyilkos lett. A nevére már nem emlékszem ennek az igen hallgatag, szerény és értékes fiúnak, csak annyit tudok róla, hogy a civil életben filmrendező volt.

Szeptemberi nyár volt, a támadás alatt már magasan járt a nap, posztóruháinkban már nemcsak a meleg, hanem az izgalom, a véres események miatt is folyt rólunk a veríték, amely összekeveredett a harcok közbeni földön kúszás, fedezés piszkával. Amikor egymásra néztünk, majdhogy nevethetnékünk támadt. Mocskos, leharcolt képemmel, azt hiszem, én vittem el a pálmát az embereim elől.

A félelem és izgalom múltával mélységes fáradtság tört rám. Kezem, lábam remegett, alig tudtam palástolni állapotomat a legénységem előtt, akik olyan tisztelettel és bizalommal tekintettek rám, mint egy sebezhetetlen istenségre. A személyes példamutatás jutalmaként szinte magától az ölembe hullt az a feltétlen engedelmesség, amely minden parancsnok álma, s amelyet semmiféle erőszakkal nem lehet kikényszeríteni, ha nem születik meg így magától.

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: az arcvonalban

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr72118966

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: ramos de flores para cumpleaños a domicilio 2017.11.08. 06:49:58

Gyors és egyszerű nappali átrendezés - SOS Berendezek!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása