Ezen az éjszakán, illetve hajnalban már jelentkeztek az oroszok kisebb nagyobb harcjárőrei, akik már azzal is kísérleteztek, hogy a Rákóczi-vár melletti fás és bokros emelkedőn felkapaszkodjanak. Ezek a dolgok aztán szórványos lövöldözéseket eredményeztek, aminek tulajdonképpen az volt a haszna kölcsönösen, hogy a tűzfegyverek elárulják állásaikat. Ez engem egyelőre nem zavart, mert még a váltóállások kiépítés alatt voltak, tehát ahonnan megszólaltak fegyvereink, azok nem voltak végleges állások. Ezeket a próbálkozásokat egyébként is puskával és kézi-gránáttal el lehetett hárítani.
Nagyon szép, szinte teljesen nyári reggel úszott a tájon, békésen ragyogtak a zöld kaszálók és a fenyőerdők lombjai. (szept. 1.)
A tüzérfigyelőből figyeltem a tüzérfigyelővel együtt az előterepet, ahol a házak között, melyek elszórtan települtek a Tatros völgyében látszottak mozgások, de nem olyan lényegesek, amelyekből nagyobb tűzfegyverek létére lehetett volna következtetni, ezért sem kézifegyverekkel, sem tüzérséggel vagy aknavetőkkel nem volt értelmes és érdemes tüzet nyitni.
A Rákóczi-vártól keletre lévő elég meredek fedett terepre valami akadályt kellett telepíteni, mert enélkül egészen a lövészteknőig fel tudtak kúszni észrevétlenül.
Kihívattam az árkászszakaszt a megbeszélt telepítés végrehajtására. Ígéretet is tettek, hogy majd a sötétség beálltával elkezdik a munkát. Előbb azonban még nappali világosság mellett szemrevételezik a telepítés helyét, és elkészítik a tervet.
A kis, cövek alakú botlóaknákat vékony dróthuzalok kötik egymáshoz. Ezek a földtől kb. 15-20 cm magasan vannak elhelyezve, úgy, hogy a gyalogló vagy kúszó ember mindenképpen beleakad, s amikor megrántja, a cövek eldől, és ettől felrobban. Mivel az ellenség több helyen is próbálkozott már, jó néhány akna felrobbant, s a sorban hézagok keletkeztek. Ezeknek a hiányoknak a felszámolására ki kellett még valamit találni. Találékonyságért sem nekem, sem a székely legénységemnek nem kellett a szomszédba menni. A keletkezett hézagokat vékony, alig látható huzalokra függesztett üres konzervdobozokkal töltöttük ki, amelyek érintése jelezte a jövevényt. Erre a helyre nem is kellett lőni, elég volt egy kézigránátot gurítani a zörgés helye felé. ěgy aztán itt a támadók elég nagy veszteségeket szenvedtek. Elég érthetetlen volt, hogy ennek ellenére mégis itt próbálkoztak a leggyakrabban.
A jobbszárnyam előterepe sokkal nyíltabb, laposabb volt, sorozatlövő fegyverekkel jobban pásztázható. Ezenkívül a magasabb erdő felől a mi állásaink jól beláthatók voltak. Ezért azután már természetes volt, hogy ezt a területet az éjszaka folyamán jobban kellett figyelni, azaz világítórakétákkal sűrűbben bevilágítani. A világítórakétákkal is volt elég gond. A puskacsőre feltűzött rakétát fadugós lőszerrel kellett kilőni. Amikor elfogyott a fadugó, megpróbálkoztam élestölténnyel, s ez sikerült is, csak sokkal magasabbra vitte a fényt. Az is baj volt, hogy a színek nem feleltek meg a rendeltetésszerű jelentésnek, ezért az egész védelem minden egységével közölnöm kellett, hogy a színre ne adjanak, mert azok csak világításra szolgálnak, bármilyen színűek legyenek is. Erre a területre aknavetőimmel is jobban és hatásosabban tudtam tüzet vezetni még éjjel is.
Az éjjel megjelent az utász szakasz, és elkezdte építeni a harcálláspontomat (HÁP) kb. 6 fő részére. Ebben a létszámban a legszűkebb törzsem volt. Egy távbeszélő, egy törzsőrmester ideiglenes segédtiszthelyettesi beosztásban, a legényem és kb. 3-4 hírvivő honvéd. Annyira ástak be a talajba, amennyire itt lehetett. Ez kb. 1-1,2 métert jelentett. De mivel a gerinctől nem messze, erősen lejtős terepen volt, így tetőzet alatt, a lejtő felőli oldalon állva lehetett benne tartózkodni. Fekvéskor az alacsonyabb részen volt a fej, az első vonal irányában. A fekhely csak szalmából állt, a fejrésznél a gerendába szegeket vertünk. Oda volt felakasztva a szerelésünk, de mindig egy helyen a fegyver, a lőszer és a kézigránát, egy kenyérzsákban vagy gázálarctokban, de sok. Mellette a távcsövem és a térképtáska. Mivel az első vonaltól 20 méterre volt a harcálláspontom, ezért bármi történt, azonnal felugorva pár másodperc alatt teljes fegyverzetben rohantam ki. Mivel világítás nem volt lehetséges ezért igen fontos volt, hogy a sötétben is azonnal megtaláljuk a fontosabb dolgainkat. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy a csizmát le lehetett volna húzni. Lábápolásra csak a napon, a támadás szüneteiben kerülhetett sor.
A fedezék rendjét a háború folyamán — és későbbi életemben is — mindig példaként emlegettem, mert sok esetben ez mentette meg az életünket.
Mikor világosodni kezdett, a műszakiak eltávoztak, és addig áttanulmányozhatták az aknatelepítési tervemet, mely a határ és az Áldomáspataka közötti terület lezárását célozta. Ezen az éjszakán sem igen volt alkalmam aludni, és így igen fáradtan ért az oroszok (valójában ukránok) hajnali támadása.
Nagyon szép, szinte teljesen nyári reggel úszott a tájon, békésen ragyogtak a zöld kaszálók és a fenyőerdők lombjai. (szept. 1.)
A tüzérfigyelőből figyeltem a tüzérfigyelővel együtt az előterepet, ahol a házak között, melyek elszórtan települtek a Tatros völgyében látszottak mozgások, de nem olyan lényegesek, amelyekből nagyobb tűzfegyverek létére lehetett volna következtetni, ezért sem kézifegyverekkel, sem tüzérséggel vagy aknavetőkkel nem volt értelmes és érdemes tüzet nyitni.
A Rákóczi-vártól keletre lévő elég meredek fedett terepre valami akadályt kellett telepíteni, mert enélkül egészen a lövészteknőig fel tudtak kúszni észrevétlenül.
Kihívattam az árkászszakaszt a megbeszélt telepítés végrehajtására. Ígéretet is tettek, hogy majd a sötétség beálltával elkezdik a munkát. Előbb azonban még nappali világosság mellett szemrevételezik a telepítés helyét, és elkészítik a tervet.
A kis, cövek alakú botlóaknákat vékony dróthuzalok kötik egymáshoz. Ezek a földtől kb. 15-20 cm magasan vannak elhelyezve, úgy, hogy a gyalogló vagy kúszó ember mindenképpen beleakad, s amikor megrántja, a cövek eldől, és ettől felrobban. Mivel az ellenség több helyen is próbálkozott már, jó néhány akna felrobbant, s a sorban hézagok keletkeztek. Ezeknek a hiányoknak a felszámolására ki kellett még valamit találni. Találékonyságért sem nekem, sem a székely legénységemnek nem kellett a szomszédba menni. A keletkezett hézagokat vékony, alig látható huzalokra függesztett üres konzervdobozokkal töltöttük ki, amelyek érintése jelezte a jövevényt. Erre a helyre nem is kellett lőni, elég volt egy kézigránátot gurítani a zörgés helye felé. ěgy aztán itt a támadók elég nagy veszteségeket szenvedtek. Elég érthetetlen volt, hogy ennek ellenére mégis itt próbálkoztak a leggyakrabban.
A jobbszárnyam előterepe sokkal nyíltabb, laposabb volt, sorozatlövő fegyverekkel jobban pásztázható. Ezenkívül a magasabb erdő felől a mi állásaink jól beláthatók voltak. Ezért azután már természetes volt, hogy ezt a területet az éjszaka folyamán jobban kellett figyelni, azaz világítórakétákkal sűrűbben bevilágítani. A világítórakétákkal is volt elég gond. A puskacsőre feltűzött rakétát fadugós lőszerrel kellett kilőni. Amikor elfogyott a fadugó, megpróbálkoztam élestölténnyel, s ez sikerült is, csak sokkal magasabbra vitte a fényt. Az is baj volt, hogy a színek nem feleltek meg a rendeltetésszerű jelentésnek, ezért az egész védelem minden egységével közölnöm kellett, hogy a színre ne adjanak, mert azok csak világításra szolgálnak, bármilyen színűek legyenek is. Erre a területre aknavetőimmel is jobban és hatásosabban tudtam tüzet vezetni még éjjel is.
Az éjjel megjelent az utász szakasz, és elkezdte építeni a harcálláspontomat (HÁP) kb. 6 fő részére. Ebben a létszámban a legszűkebb törzsem volt. Egy távbeszélő, egy törzsőrmester ideiglenes segédtiszthelyettesi beosztásban, a legényem és kb. 3-4 hírvivő honvéd. Annyira ástak be a talajba, amennyire itt lehetett. Ez kb. 1-1,2 métert jelentett. De mivel a gerinctől nem messze, erősen lejtős terepen volt, így tetőzet alatt, a lejtő felőli oldalon állva lehetett benne tartózkodni. Fekvéskor az alacsonyabb részen volt a fej, az első vonal irányában. A fekhely csak szalmából állt, a fejrésznél a gerendába szegeket vertünk. Oda volt felakasztva a szerelésünk, de mindig egy helyen a fegyver, a lőszer és a kézigránát, egy kenyérzsákban vagy gázálarctokban, de sok. Mellette a távcsövem és a térképtáska. Mivel az első vonaltól 20 méterre volt a harcálláspontom, ezért bármi történt, azonnal felugorva pár másodperc alatt teljes fegyverzetben rohantam ki. Mivel világítás nem volt lehetséges ezért igen fontos volt, hogy a sötétben is azonnal megtaláljuk a fontosabb dolgainkat. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy a csizmát le lehetett volna húzni. Lábápolásra csak a napon, a támadás szüneteiben kerülhetett sor.
A fedezék rendjét a háború folyamán — és későbbi életemben is — mindig példaként emlegettem, mert sok esetben ez mentette meg az életünket.
Mikor világosodni kezdett, a műszakiak eltávoztak, és addig áttanulmányozhatták az aknatelepítési tervemet, mely a határ és az Áldomáspataka közötti terület lezárását célozta. Ezen az éjszakán sem igen volt alkalmam aludni, és így igen fáradtan ért az oroszok (valójában ukránok) hajnali támadása.
