HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Román határdiplomácia

2007.07.03. 12:47 szerkesztő

A határtárgyalások egyre sűrűsödtek, főleg a visszavonulások és német átcsoportosítások miatt. Tolmácsom Vákár Lajos, beosztott zászlósom volt, aki kifogástalanul beszélt románul. Egyes dolgokat én is megértettem — mivel a gimnáziumban latinul, az Akadémián pedig románul is tanultam —, s ezért néha gyorsabban válaszoltattam tolmácsunkat mint kellett volna. A román kapitány meg is jegyezte, hogy én tudok románul, csak nem akarok beszélni. Nehéz volt meggyőzni arról, hogy más érteni valamit, és megint más beszélni is tudni. Jóhiszeműségem bizonyíté- kaként felajánlottam, hogy ha meghív Palancára én át fogok menni a kellemetlen emlékű határincidens ellenére is. Hitetelenkedve nézett rám, mint aki meg van róla győződve, hogy úgysem állom a szavam. De megállapodtunk.

A találkozót a legközelebbi szombat délelőtt 11 órára tűztük ki a község központjában, a tanítónő lakásán. (Azt hiszem, ez a tettem is azok közé a már emlegetett „kényszeres” lépések közé tartozott.) Mikor elérkezett a megbeszélt időpont abban a tudatban ültem lóra, hogy a kapitány értesítette a pikétet (a román hv. őrsöt) a magyar őrsparancsnok várható érkezésének időpontjáról. Megsarkantyúztam tehát a lovamat, és teljes vágtában — átugratva a román pikét előtti sorompót — száguldottam Palanca irányába.

Csak néhány kilométert kellett megtenni Palanca központjáig, ott megtaláltam a tanítónő lakását. Tornácához kötöttem lovamat, és bekopogtam. Igen csinos fiatal hölgy volt. Többféle nyelven, de megértettük egymást. Én próbáltam elmagyarázni, hogy mi járatban vagyok, de ő nem tudott semmiről sem, s a kapitány sem volt itt a közelben. Arra kértem, hogyha tudja, merre lehet, akkor telefonáljon neki, hogy itt vagyok, és addig várok, amíg meg nem érkezik. Kb. egy óra múlva megérkezett, és nagyon csodálkozott, hogy nem felejtettem el, sőt komolyan is vettem a meghívását. Vagányságomat eleganciával viszonozta: hamarjában előkerített egy kis forró cujkát, s ettől aztán mindketten jól éreztük magunkat. Mivel mindez ebéd előtt történt, jó mentségnek bizonyult, hogy éhes vagyok, és vendégeim várnak ebédre. Kellemes búcsúzkodás után elkötöttem lovamat, és amúgy „cujkásan” felpattantam a hátára. Teljes vágtában irány a határ! Mire a román pikét elkiáltotta magát, hogy „fegyverbe”, lovam már a sorompó felett repült. Mit mondjak, nagyon megkönnyebbültem a végén. Elégedetten nyugtáztam, hogy a szomszéd kollégával sikerült jó kapcsolatba kerülni.


Séta a patakmederben, Barátosról hazafelé (1944. tavasz)




Phenő a patakmederben (1944. tavasz)

Szólj hozzá!

Címkék: a békés évek

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr79110725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása